Túléltem, hogy elmodhassam

Előszó

Nem vagyok író. Nem vagyok tanító sem. Egy egyszerű nő vagyok, aki megélt dolgokat, amiket más talán elképzelni sem tud. Egy lányból lettem asszony, majd anya, sokszor túl korán, túl hirtelen kellett megtapasztalnom dolgokat. Ez nem egy regény. Ez az életem. Ebben a könyvben nem az emberek sajnálatára pályázom, hanem az igazságot keresem – a saját igazságomat.

Megosztom a fájdalmat, amit gyermekként cipeltem, a veszteségeket, amiket nem tudtam feldolgozni, csak túléltnek nevezni. És azokat a csendes, mégis erős pillanatokat, amikor újra felálltam, újra adtam, újra szerettem, akkor is amikor senki sem gondolta volna, hogy még képes vagyok rá.

Ez a könyv neked szól. Neked, aki talán ugyanezt élted át, vagy most éled meg. Aki érezte már, hogy belefáradt. Aki ordított már a csendben. Aki bűntudatot érzett, mert "csak" anya, "csak" nő, "csak" ember volt.

Meg akarom mutatni, hogy lehet túlélni. Hogy a fájdalomból lehet erő. Hogy egy megtört nőből lehet támasz másoknak. És hogy minden nap egy új esély – nemcsak a túlélésre, hanem a szeretetre is. Ez az én történetem. De lehet, hogy egy kicsit a tiéd is

Ezt a könyvet azoknak írtam, akik akár csak egyszer is egyedül érezték magukat a világban. Akik csendben sírtak elalvás előtt és senkinek sem merték elmondani, hogy fáj. Azoknak, akik veszítettek és mégis mentek tovább. Akik kérdeztek, de nem kaptak választ. Akik féltek szeretni, mert már túl sokszor veszítettek el valakit, akit szerettek.

Én is ilyen voltam és néha még most is ilyen vagyok. Nem vagyok író. Nem vagyok híres ember. Csak egy lány vagyok, egy túlélő.

És most már tudom, hogy ha túléltem, akkor el is kell mesélnem. Ez az én történetem. Nem tökéletes, nem szép, de igaz. És ha csak egyetlen ember úgy csukja be ezt a könyvet, hogy azt mondja: nem vagyok egyedül – akkor már megérte.

                                                                                                                                                                                 Szép Ollé Enci