Szép Enikő

Szép Enikő vagyok.

1990 nyarán születtem, egy szép júniusi napon, június 19-én, harmadik gyermekként. Édesapám, Ollé István, mérnök volt, édesanyám Fekete Judit, akit mindenki csak Ollé Jutkaként ismert. Gyerekként különösen közel álltak hozzám a versek. Szerettem a szavak ritmusát, a csendben megszülető gondolatokat, és jártam is szép magyar beszédre, szavalóversenyekre. Az életünk azonban sok nehézséget tartogatott, így a tanulásom, a jegyeim és az életre való felkészülésem gyakran háttérbe szorult.

Amikor bántott az élet, leültem egy sarokba, és írni kezdtem. Leírtam mindazt, amit éreztem. Versformába öntöttem a fájdalmat, a feszültséget, mindazt, amit kimondani nem tudtam. Gyermekként arról álmodtam, hogy pszichológus leszek, végül egészen más utat választottam. Talán így kellett lennie. A felnőtté válásomat veszteségek és fájdalmak kísérték. Ezekből az élményekből született meg az első memoárom is. Két erős kéz segített a könyvem céljaba érni, akik felkarolva támogattak és segítettek a könyvem megvalósításában is: Gyurkovics Margit és Farkas Gábor. Az ő támogatásukkal készült el ilyen formában a Túléltem, hogy elmondhassam című könyvem, egy őszinte memoár, amelyben életem legnehezebb történéseit írom le. Ez a könyv azoknak szól, akik úgy érzik, nincs tovább. Azoknak, akik a legsötétebb viharban állnak, és nem látják a kiutat. Mert hiszem, hogy a napnak mindig ki kell sütnie , még akkor is, ha ez néha nagyon sokáig tart. Így lettem egy kicsit író.

De leginkább csak egy nő. És hálás vagyok az Irodalmi Cirkálónak mindazért, amit kaptam, mert nélkülük ez a történet nem ebben a formában született volna meg